Másnap a fiatalok Rómába kirándultak. A reggeli után zsupszkulccsal mentek egyenesen a Pantheon elé. Szerencsére nem nagyon voltak emberek a környéken, így a kiábrándító bűbájt levéve magukról, fesztelenül léphettek be az épületbe. Megnézték Raffaello sírját, majd tovább indultak a Vatikán melletti Angyalvárba. Draco morgott kicsit az erőltetett tempó miatt, de Hermione sok mindent szeretett volna megnézni. Mivel szerencsére minden nevezetesség behatárolható közelségben volt, folytatták a kirándulást a Colosseummal, aztán a Forum Romanum következett.
- Ehetnénk valamit… – morgolódott a férfi.
- Csak még a Trevi kutat nézzük meg, kérlek, aztán ehetünk valahol! – fogta könyörgőre a lány.
Draco beletörődve bólintott. Hermione majdnem a nyakába ugrott, mint ahogy Ronnal és Harryvel szokta, ha valaminek örül, de még épp időben meg tudta állítani a lendületét. Draco kérdőn nézett rá. A lány mélyen elpirult és szó nélkül elindult a Piazza di Trevi felé.
A szökőkút pont olyan volt, mint azokon a képeken, amiket otthon a könyveiben látott. A méretei lenyűgözték a boszorkányt. Amikor azt hitte, a férje nem látja egy galleont dobott a kútba. Draco elmosolyodott, majd titokban ő is dobott egyet.


Az egyik utcai árusnál vettek egy-egy pizzát és a Spanyol lépcsőre, a sok turista közé leülve ették meg.
- Hova szeretnél még menni? – kérdezte Draco.
- Még szeretném látni a Villa Borghese-t, ha van rá időnk.
Draco felkelt a lépcsőről és felhúzta a feleségét is.
- Ahogy óhajtja, asszonyom! – hajolt meg gálánsan.
Hermione elmosolyodott és elindultak Róma második legnagyobb parkja felé. Egymás szavába vágva mondták a tudnivalókat az épp látott nevezetességekről, nevettek, amikor ugyanazt érezték fontosnak megosztani a másikkal. Kellemesen elfáradtak már a rengeteg gyaloglástól, de mindketten élvezték a kirándulást. Azt egyikőjük sem vette észre, hogy a boszorkány keze még mindig fogta a mardekárosét, pedig a Spanyol lépcsőt már rég maguk mögött hagyták.
Hermione legnagyobb sajnálatára a Villa zárva volt, ezért csak kívülről tudták megcsodálni az épületet. A park viszont kárpótolta őket, főként, hogy Draco elvitte a lányt csónakázni. Hermione eleinte szorongva ült a fafaragványban, majd amikor ez az érzése elmúlt, az jutott eszébe, hogy milyen romantikus dolog is ez az egész. A legtöbb lányregényben a főhősnőt hasonló módon örvendezteti meg a… herceg. Teljesen lekötötte ez a gondolat és az, hogy figyelte Draco izmainak játékát evezés közben.
- Hé, Granger, ne bámulj már! – mosolyodott el a varázsló.
Semmi.
- Hahó, Granger, figyelsz rám?
Megint semmi.
Draco finoman megbillegette a csónakot a vízen, mire Hermione egyből felocsúdott.
- Mi volt ez?
- Figyelem felkeltés.
- Öööö… Kissé elgondolkodtam.
- Vettem észre – mosolyodott el csúfondárosan a férfi.
- Legilimentáltál?
- Sajnos nem, de ezt a pirulást látva, kellett volna – felelte kajánul a mardekáros.
Hermione belemerítette a kezét a tóba és nevetve lefröcskölte a férfit.


**

Este holtfáradtan értek haza. Az egész napos séta eléggé kimerítette őket, a friss levegőtől pedig olyan éhesek voltak, mint akik napok óta nem ettek semmit. A két manó tüsténkedett, hogy mielőbb fel tudják tálalni a vacsorát. A fiatalok élénken beszélgettek az elmúlt napról.
- Sohasem hittem, hogy valaha látom Rómát – örvendezett Hermione. – Már ezért is érdemes volt hozzád mennem! – mosolygott Dracóra.
- Akkor Velence után mit fogsz mondani? – kérdezett vissza a férje.
Hermione tovább mosolygott.
- Hát, még nem tudom, de majd éjjel gondolkozom rajta, rendben?
- Miért nem jöttetek el a barátaiddal egy hosszú hétvégére?
A lány elgondolkozott.
- Tudod, mi soha nem voltunk sehol együtt, csak harcolni. Nem fért bele a Voldemort elleni küzdelembe a kirándulás és a bulizás, hiszen emberek haltak meg körülöttünk. Jó, néha elmentünk inni egy vajsört, de egyébként nem voltak közös kirándulásaink.
- Pedig én emlékszem rád, a Trimágus kupa előtt voltál Potterrel egy kviddics meccsen.
- Tényleg, most hogy említed… de sejted, mennyire érdekelt a dolog – tette hozzá lebiggyesztett szájjal. – De a fiúk menni akartak, meg Ginny is.
- Nem is értettem, mit keresel ott. Ahogy azt sem, miért Krummal mentél a bálba.
- Pedig a második nagyon egyszerű: ő hívott el senki más.
- Weasley nem kért meg?
Hermione elmosolyodott.
- Nem, Malfoy, Ron nem volt elég bátor hozzá. Amikor Viktor megkért, gondoltam, hogy jó nagy fricska lesz Ronnak, hogy a bálványozott kviddics hősével megyek helyette.
- És?
- Hát, nem nagyon hatotta meg, de rendesen összevesztünk utána. A fejéhez vágtam, hogy vele lennék, ha nem bénázta volna el.
- Pedig kellemes jelenség voltál abban a habcsók színű báli ruhában – cukkolta Malfoy a lányt.
Hermione felnevetett.
- Madame Malkinnál vettem, de akkoriban nem fordított rám akkora figyelmet, mint az esküvői ruhámnál!
Draco elmosolyodott.
- Granger, azt hittem, szívrohamot kapok, amikor levetted azt a kis fehér hosszú ujjú valamit. Anélkül nagyon kihívó volt az a ruha. Azt hiszem, Nott is ettől bátorodott meg!
- Szerintem meg bátorrá itta magát – mondta mérgesen a lány. – Egyébként meg nem volt olyan vészes, senki sem látta annak.
- Aha - mondta a férfi kétértelműen –, senki. Mondd, volt időd körbenézni a násznép férfitagjai között?
- Eszembe sem jutott. Miért?
- Hát, szerintem apukádon kívül majd mindegyikünk szíve hevesebben dobogott.
Hermione kérdőn nézett a varázslóra.
- Igen, talán még Potter és Weasley nem vett észre téged, de a többiek… - bizonygatta Draco.
A boszorkány csodálkozva nézte a férfit.
- Ugyan, Malfoy, ne legyél ilyen prűd! Szép volt az a ruha és kész. Nem kell ebbe többet látni, mint ami benne van.
- Majd egyszer, később, szólj, és én megmutatom az emlékeimet az esküvőnkről– zárta le a kérdést a férfi.


Másnap Velencében tettek kirándulást. Ez már rövidebb volt, mint a római. A fiatalok a Rio Grande partjain lévő palotákat vaporettóból csodálták meg. Amikor kiszálltak a Szent Márk téren, Hermione közelebb húzódott a varázslóhoz, taszította a sok galamb, amit a téren látott. Draco előzékenyen átkarolta a lány derekát. A térről kis zegzugos utcákon át jutottak el a Rialto hídhoz. A sok üzlet és a sok ember szédítően hatott a lányra. Miután többször elkeveredtek egymástól, Draco erős kézzel megfogta és nem engedte el maga mellől a boszorkányt.

**


Draco és Hermione már kora délutánra hazaérkeztek. A két manó finom kései ebéddel fogadta őket, majd miután elfogyasztották, Hermione a partra sétált, hogy napozzon.
A napsütés kellemesen cirógatta a testét, csend is volt, már nem voltak sokan a homokos tengerparton. A lány hasra vágta magát a földön, felütötte a magával vitt könyvet és belemerült az olvasásba.
Draco nem tartott vele, a villa kertjében olvasta ki az újságját, majd úgy határozott, vesz egy gyors zuhanyt. Velencében a sok tolakodó turista között nehezen tudta maga mellett tartani a feleségét, Hermione minduntalan elsodródott mellőle. A sok lökdösődés után nem vágyott társaságra, ezért is maradt a villában.


A lányt egy hajókürt zavarta meg. Átfordult a hátára, majd felült és átkarolta a felhúzott lábait. Ekkor vette észre, hogy teljesen egyedül van a partszakaszon. Tovább ábrándozott, miközben a karikagyűrűjét forgatta. Vajon milyen lehet heteket a tengeren tölteni? A nagy, több emeletes óceánjáró méltósággal siklott a vízen. Talán megkérheti Malfoyt, hogy menjenek el egy útra.
Hirtelen a semmiből Draco tűnt elő, kezében a pálcája. Nagyon vizes volt, és majdnem meztelen. Egy törölközőt szorított az ágyéka elé.
- Hol van? – kiáltott a boszorkányra, aki tátott szájjal nézett rá.
- Kicsoda?
- Hát, aki bántani akar!
- Malfoy, nézd, ez már valamilyen szinten beteges. Jut eszembe: mi van a sárgarépával?
- Amit a nyúlféle ásott ki?
- Elmondod, mi ez az egész? – nézett rá továbbra is döbbenten Hermione.
Draco leengedte a pálcáját és a lány mögé lépett. Egy Invitoval elhívta a ruháit és felöltözött. Amikor már szalonképessé vált, leült a boszorkány mellé a homokra.
- Elfelejtettem szólni, ugye? – nézett Hermionéra.
- Igen, biztos. Miről is?
- A gyűrűk mágiájáról.
A lány lassan bólintott és a gyűrűjére nézett. Még mindig rajta volt az a három ujja, amivel az előbb forgatta azt.
- Szóval, nem tudom, mennyit tudsz az aranyvérű házasságok hagyományairól… – nézett Draco kérdőn a lányra.
- Hát, nem túl sokat. Talán annyit, hogy ők a Megszeghetetlen Esküvel pecsételik meg az ígéretüket, ami nálunk elmaradt, gondolom az én sárvérem miatt – felelte a lány higgadtan.
- Nem, nem amiatt maradt el, a minisztérium eltörölte,mikor életbe léptette a Házassági Törvényt, mivel a vegyes házasságok ezekben az esetekben nem igazán, vagy elég kevés százalékban köttetnek szabad akaratból . Nem akarták még ezzel is sújtani a házasulandókat, de ha kértük volna, letehetted volna velem együtt. Nem láttam értelmét, hogy ezt kérjem tőled, hiszen az igazán elszakíthatatlanul hozzám láncol, az alól nincs felmentés. Visszatérve az eredeti kérdésre, a hagyományok szerint, amiknek én is rabja vagyok – tette hozzá félig tréfásan, félig szomorúan a férfi –, az aranyvérű varázslók koboldokkal készíttetik a karikagyűrűket. Mindig ugyanannál a családnál, nemzedékről nemzedékre. Tehát én is elmentem, hogy elkészíttessem a gyűrűinket, amiket természetesen különös erővel ruházott fel a készítője. Ha bajba kerülünk, elég párszor megforgatni és jelez a párja. A tiéd felmelegszik, ha én megforgatom az enyémet – Draco ezzel megforgatta párszor a kezén a gyűrűt, mire Hermione gyűrűje felmelegedett –, az enyém ezen túlmegy, mert nekem nem csak melegszik, hanem oda is visz, ahol vagy, hogy segíthessek neked. Akárhol vagyok és akármit is csinálok – Draco elhúzta a száját –, ezért volt időm a törölköző után kapni.
Hermione tisztelettel nézett a gyűrűjére és a férjére is.
- Ez csodálatos! – mondta végül halkan. – Micsoda nagyszerű gondolat odarepíteni a bajban lévőhöz a párját! Nekem elég lett volna egy másolatot adnod, hogy ne működjön a varázslat. Miért adtál igazit? – a hangjában igazi kíváncsiság bujkált.
- Nézd, nem magad miatt kerültél ebbe a helyzetbe és én úgy gondoltam, megérdemled legalább azt a biztonságot, amit nyújtani tudok. Nem sok, de a semminél több.
Hermione ránézett a férfira, szó nélkül végigsimított az arcán, majd a tenyerét visszasimította a varázsló arcára. Dracót teljességgel meglepte a mozdulat és a benne rejlő gyengédség. Csak nézték egymást. A férfi engedve az ösztönnek, lassan a nő szája felé hajolt.


- Fiatalúr, vendége érkezett – szólalt meg mellette Patty. – A villában várakozik. Óhajtja, hogy idekísérjem?
A fiatalok már az első hangnál szétrebbentek, Draco mérgesen nézett a manóra.
- Nem kell idevezetned, Patty. Megyek.
Lassan visszafordult a lány felé, de az a pár másodperc alatt már be is csobbant a tengerbe. A varázsló vágyakozva nézte, ahogy erős karcsapásokkal szeli a vizet, majd sóhajtva felállt és elindult a villa felé.


Hermione fázott a parton, hiába szárította meg a haját és a fürdőruháját. A kis könnyű strandruha nem óvta a meg, ezért egy melegítő bűbájt bocsájtott magára. Újra azon a sziklán ült, amin pár napja, amikor az ál-Draco elől menekült ki a villából. Elgondolkozva nézte a jegygyűrűjét és az járt a fejében, hogy majdnem csókolózott Malfoyjal. Nem értette magát, hiszen alig ismerte a férfit, hiába volt a férje. Teljesen összezavarta az, amit érzett.
Nem hiszem el, hogy minden kényszer nélkül megérintettem Malfoyt! Nem ebben állapodtunk meg, és még csak azt sem mondhatom, hogy ő kezdeményezett volna. De azt is be kell valljam, a finom gesztusai, ahogy védeni próbál, nos, nagyon hízelgőek nekem. Mindig is magamat kellett megvédenem, a fiúk pedig sosem bántak velem nőként. Malfoy mellett nőnek érezhetem magam, és azt hiszem, ez a legveszélyesebb dolog vele kapcsolatban. Valamit tennem kell, hogy visszaálljon a régi rend, és csak a rosszfiút lássam benne.
Próbált magában logikai érveket felsorakoztatni, de minden egyes logikusnak érzett gondolata mellé megjelent egy kedves vagy épp vicces jelenet az elmúlt napokból. Hiszen közel három hete sok időt töltött a mardekáros társaságában, aki tényleg mindent elkövetett, hogy ne torkolljon veszekedésbe az együttlétük. Azon kívül briliáns társalgó, okos, művelt és kifinomult.
Hé, elég lesz már, mielőtt még piedesztálra emelem! Lassan vissza kell mennem a villába. Kíváncsi vagyok arra is, ki a látogató. Malfoy szerint nem sokan tudják, hogy itt vagyunk. Vajon ki volt az az alak két napja a kertben? Honnan tudott a megállapodásunkról? Vagy csak beletalált, mivel teljességgel hihetetlen lenne, hogy egymásba szerettünk Malfoyjal?


A boszorkány visszasétált a partra, felvette a homokból a könyvét és lassan a villa felé indult. Kényelmesen sétálgatott, egyáltalán nem sietett. Szerette volna elhúzni a találkozást Malfoyjal, még nem készült fel rá. Aztán csak elérte a villa kapuját, ami meglepetésére be volt zárva. Becsengetett. Türelmesen várakozott, de amikor percek múlva sem jött senki beengedni, kezdett pánikba esni. Megfogdosta a gyűrűjét, de nem érezte melegnek. Újra csengetett, de semmi sem történt. Óvatosan körülnézett, majd az ismét ékkővé bűvölt pálcáját a kapura irányítva elsuttogott egy Alohomorát. A kapu hang nélkül kinyílt.
Szándékolt lassúsággal lépkedett az ajtóhoz vezető kavicsos úton, majd lenyomta az ajtókilincsét. Minden gond nélkül bejutott az épületbe. Az első útja a konyhába vezetett, de nyoma sem volt a két manónak. A szalon felé vette az irányt, de ott sem talált senki.
Mi van már, hol van mindenki? Kezdte elveszíteni a fejét. Kivont pálcával indult a férfi hálószobája felé, de ott az ajtó nem engedte be. Az Alohomora sem segített: Malfoy több záró bűbájt alkalmazott. Bekopogott, de nem kapott választ. Okosabb ötlete nem lévén a saját szobájába indult, és amikor belépett, rögtön meglátta az üzenetet az ágyán. Gondolkozás nélkül odasietett és elolvasta.
„Granger, el kellett mennem a manókkal. Ne aggódj, sietek vissza. A villát levédtem, rajtad és rajtam kívül más nem juthat be. Feküdj le aludni, nem tudom, mikor érünk vissza. Jó éjt: D.M. „


- Feküdj le aludni – mormogta hangosan a lány –, mert az csak úgy van, aludjál, kicsi lány, majd a hős legyőzi a szörnyeket és siet vissza! Ugyan!
Morcosan lépett a fürdőszobába és állt be a zuhany alá. Kimosta a hajából a tenger sóját és a part homokját, majd felvette a hálóruháját. Éhes is volt, ezért újra a konyha felé indult.
- Invito tojás, vaj, sajt, kenyér! – az említett dolgok szépen sorban landoltak a konyhaasztalon. – Vajon merre tartja Hatty a poharakat és a tányérokat? Evőeszköz is kellene.
Szépen összegyűjtötte a még hiányzó dolgokat egy újabb begyűjtő bűbájjal, a pálcájával meggyújtotta a tűzhelyet és nekiállt tojásrántottát készíteni. A tejből felhajtott egy pohárral, de rögvest újra is töltötte azt. Amikor elkészült a vacsorája, letelepedett az asztalhoz és jóízűen falatozni kezdett, Pálcája intésére a koszos edények a mosogatóba repültek és életre kelt a szivacs is, nekiállt mosogatni. Már majdnem végzett az evéssel, amikor valami zajt hallott. Egyből visszahívta a pálcáját és előreszegezve azt indult a nappaliba. Az ablak előtt egy alakot látott meg.
- Állj meg! – kiáltott rá meglehetősen határozott hangon – Lumos!

A pálca végén fény gyulladt és a lány meglátta Malfoyt. A férfi arca és ruhája koszos volt, alig állt a lábán. Hermione már lendült felé, amikor eszébe jutott a jelszó dolog.
- Sárgarépa!
- Göd… gödör… Hagrid… – a férfi alig tudott beszélni.
Hermione körbeintett a pálcájával, amire a szobát fény töltötte el. Draco zihálva ereszkedett le az egyik fotelbe.
A boszorkány odasietett hozzá.
- Merlinre, Draco, mi történt veled? – most látta, hogy a mardekáros arca véres, ezért nem várt választ, rögtön az ajtó felé fordult. – Invito víz, szappan, géz, törölköző, fertőtlenítő, sebgyógyító főzet, álomtalan álom bájital, kiskanál! Hol vannak a manók? – fordult vissza a varázslóhoz.
- Ott… otthon.
- A kastélyban voltál?
- Muszáj volt, megpróbáltak betörni. Meg kellett állítanom őket.
- Egyedül szembeszálltál velük?
- Nem, nem teljesen. Segített a két manó és Potter is.
- Harry? Mit keresett ott?
- Valaki jelentette nekik a tüzet.
- Tüzet? Tűz volt a kastélyban?
- Csak a gazdasági épületben. Nem a kastélyban.
Hermione eközben már tisztította a férfi sebeit. A szappanos lemosás után látta, hogy nem olyan komolyak a sebek, talán inkább csak horzsolások. Amikor rákente a sebgyógyítót a varázsló igazán férfias sziszegésbe kezdett. A lány elmosolyodott.
- Ó, hős férfi, ez csak picit csíp! – mondta kedves hangon, ugyanakkor csipkelődve is. - Itt egy bájital, ebből is igyál egy-két kortyot, hamarabb gyógyulsz meg tőle.
Draco engedelmesen kitátotta a száját, Hermione pedig egy kiskanállal adott neki a bájitalból. A férfi keservesen fintorgott. Nem sokon múlt, hogy a boszorkány elnevesse magát, bár nem volt túl rózsás a helyzet, de ez a hároméves szintű viselkedés nevetésre ingerelte.
- Meg ne próbáld, Granger! – súgta alig hallhatóan Malfoy.
- Mit?
- Hogy kinevetsz.
Hermione erre már nem tudta visszatartani a nevetését.
- Merlinre, Malfoy, mint egy kisgyerek!
- Most miért? Még gyógyító puszit sem adtál és nem is fújtad a sebet, hogy ne csípjen! – motyogta félálomban.
Hermione gyanakodva nézte a mardekárost.
- Malfoy, jól vagy?
- Nem igazán. Miért?
- Mert olyan furcsákat mondasz!
A férfi nem válaszolt, lecsuklott a feje. A bájital megtette a hatását: a varázsló álomtalan, gyógyító alvásba merült.
- Malfoy! – Hermione megrázta a varázslót – Malfoy!
Semmi. Hermione most eszmélt rá, hogy nem tudja a magatehetetlen testet felcipelni az emeleti hálószobába, aminek a beengedő varázslatát sem ismerte. Sóhajtva előhúzta a pálcáját és elmormolt egy átalakító bűbájt: a kanapéból kényelmes ágyat bűvölt a szőke mardekárosnak. Szemérmesen elfordult, majd szintén varázslattal levetkőztette a férfit és rábűvölte a hálóruháját. Mikor végzett odalépett, hogy betakarja. Malfoy arca nyugodt volt, a légzése pedig egyenletes.
A lány nagyot sóhajtva befészkelte magát az egyik öblös fotelbe és hamarosan ő is álomba merült.

9. fejezet