Reggel Hermione már nem volt mellette. A bűbáj időben ébresztette és visszavitte a szobájába, amikor Draco még mélyen aludt. A férfi remélte, hogy hamarosan kitalálja ennek is az ellenvarázslatát és akkor nem csak a boszorkány illata köszönti ébredéskor.
A reggeli kinn várta a teraszon a friss gőzölgő kávéval együtt. Nagyot kortyolt a forró italból és mosolyogva pillantott a szomszéd erkélyre. A griffendéles még nem volt ott, de Draco tudta, nemsokára ő is felébred. Általában nyolc körül kelt és kijött kávézni. A haja olyankor még kócos volt a tekintete pedig az alvástól fátyolos.
Alig gondolta végig nyílt a szomszédos erkélyajtó és a nő kilépett rajta. Mezítláb volt, a köntösét sem vette fel és a férfi látta, ahogy a friss levegőtől fázósan megborzong.
- Jó reggelt, Granger!
- Malfoy!
Hermione leült a karosszékbe és maga alá húzta a lábait. Két kézzel fogta a kávésbögrét és ő is nagyot kortyolt a gőzölgő italból. A nap már sütött és kellemesen melengette a meztelen vállát.
- Blaise tegnap este baglyot küldött – szólalt meg a mardekáros. – Az esküvői szertartás kettőkor lesz, de már ebédre várnak bennünket.
- Ebédre? Akkor nem sok idő van a készülődésre – dünnyögte álmosan a nő. - Jól gondolom, hogy nem kell az ebédre már az esküvőre előkészített ruhában menni? Majd ott átöltözünk – nézett át a férfira.
Draco megvonta a vállát.
- Hát, nem tudom, Granger, lehet, hogy neked tényleg jobb lenne valami koktélruha. Nekem viszont az öltöny adott, csak a talárt kellene talán ott felvenni.
- Meg kéne kérdeznem Emilyt – töprengett hangosan a nő. – A többiek vajon miben lesznek? Miért nem használnak a varázslók telefont?
A férfi elmosolyodott. Granger időnként hangoztatta a haladást, de nem sokan érezték szükségét a varázsvilág elektromos irányban történő fejlesztésének. A telefon, mint olyan mugli eszköz nem tetszett a minisztériumnak, hiszen ők baglyokat és megbűvölt pergameneket használtak üzenetküldésre.
Hermione sem tudott mit tenni, magához hívta Silvert és elküldte vele az üzenetet Emilynek.
Amire befejezték a reggelit a madár vissza is érkezett.
- Emily azt írta, hogy csak minket hívtak meg és ő is azt gondolta, hogy ott majd felöltözünk - mondta Dracónak, miután elolvasta a választ.
- Rendben, akkor Hattyvel eltetetjük a ruhád és ha gondolod, őt is elvisszük, hogy segítsen neked! – nézett kérdően a lányra.
- Nem hiszem, hogy kelleni fog Hatty, hiszen csak hátul van egy zipzár a ruhámon, azt te is fel tudod húzni – nézett a férfire.
- Ahogy gondolod, Granger! – mondta némileg furcsa hangsúllyal Draco.
- Akkor megyek készülődni – állt fel a boszorkány.
- Rendben, fél tizenkettőre legyél készen – bólintott Draco és belemélyedt az újságjába.


A boszorkány hamar elkészült a csomagolással, ezért felkapta a könyvét és kisétált a kis tóhoz. Meghagyta Hattynek, hogy vigyen ki utána egy jó erős kávét. Miután a házimanó visszahoppanált a kastélyba belemerült a könyvébe. Nem olvasott sokat, mikor közvetlenül mellette Draco szólalt meg.
- Lassan indulnunk kell, Granger!
- A frászt hoztad rám, tudod? – nézett fel hunyorogva a férfira. – Mondd, Malfoy, te szándékosan állsz mindig a nap felöli oldalamra?
- Igen, Granger, nem tudok betelni vele, ahogy ráncolod az orrodat, ha rám nézel! – felelte a varázsló mosolyogva.
Hermione is elmosolyodott.
- Fura udvarlási szokásaid vannak!
- Ó, udvarolnom kéne neked? – évődött a mardekáros.
- Talán már nem, hiszen hozzád mentem.
- Igaz, akkor már nincs miért strapálnom magam – élcelődött tovább a férfi. – Lassan olyanok leszünk, mint akik már sok éve házasok, nem beszélünk egymással és ha igen, abban pedig nincs köszönet.
Hermione elgondolkodott a varázsló szavain.
- Az én szüleim régóta házasok, de most is tudnak beszélgetni egymással, érdeklik egymást és kellemesen töltik együtt az idejüket.
- Rendben, ha mindenen túl leszünk, elviszlek pecázni! – bólintott Draco.
Hermione szívből jövően felkacagott. A férfi érdeklődéssel nézett rá.
- Eszembe jutott az a hétvége anyáékkal! Mondd, Malfoy, honnan tudsz ennyi mindent a horgászatról?
Draco elmosolyodott.
- Apám néhány dologra megtanított, amiknek a mai napig hasznát veszem. Egyszer azt mondta, hogy a találkozókra alaposan fel kell készülni. Amikor megkértem a kezed édesapádtól, nos, az előző éjszakát mugli horgászkönyvekkel és újságokkal töltöttem, hogyha beszélgetünk, tudjak a hobbijához hozzászólni. Meg kell mondjam, rettentően unalmas volt!
Hermione először csak bámult a férfire majd kirobbant belőle a nevetés. A varázsló döbbent arccal nézte a feleségét. A griffendéles alig tudott megszólalni.
- Malfoy, ha nem lenne lehetetlen, bizony beléd szeretnék! Még sosem találkoztam hozzád hasonlóan kedves és mély érzésű emberrel!
- Amit mondtál szöges ellentétben áll azzal, hogy kinevettél! – vetette ellen a férfi.
- Csak azért nevettem, mert elképzeltelek a „Horgász” című mugli újság fölött kuporogni egész éjjel! De amit tettél tiszteletre méltó és nem kisebbíti a nemes lelkűséged az, hogy kinevettelek – mondta már komoly hangon a lány. – Egyébként pedig, nem téged nevettelek ki, hanem a szituációt.
- Hm – morrant Draco.
- Komolyan! – bizonygatta Hermione.
Mivel a varázsló fejében még most is visszhangzott feleségének az első mondata - „Malfoy, ha nem lenne lehetetlen bizony beléd szeretnék!” -, ezért csak elmosolyodott.
A nő is elmerült a gondolataiban.
Merlinre, miket mondok Malfoynak! Hogyan szerethetnék belé emiatt, hiszen önmagáért szeretem őt, azért, amilyen. Sokkal régebb óta, mint ahogy azt akár magamnak is bevallom.
Töprengéséből a férfi hangja zökkentette ki.
- Gyere, Granger, indulnunk kell Zambiniékhez!
A kastélyba visszatérve eltették, amiket vinni akartak, valamint a nászajándékokat, majd a férfi átölelte a boszorkány derekát és a zsupszkulcs már el is repítette őket a kastélyból.


**

Blaise és Emily mosolyogva fogadták a fiatalokat. A hugrabugos melegen megölelte Hermionét.
- Úgy örülök, hogy itt vagy! Annyira ideges vagyok!
- Ugyan, nincs miért aggódnod! Ez lesz életed legszebb napja! – súgta vissza mosolyogva a griffendéles.
A két férfi összemosolygott, majd a boszorkányokat előre engedve besétáltak a Zambini kastélyba.
Az épület valamivel kisebb volt, mint a Malfoy kastély, de Hermionét így is elbűvölte. Azt persze tudta, hogy Zambini is gazdag aranyvérű családból származik, de míg Draco esetében természetesnek vette a gazdagság anyagi megnyilvánulását, Blaise-nél meglepte. Nem tudta volna megmagyarázni miért érzett így.
A tágas előcsarnokból kétoldalt széles lépcsősor vezetett fel a szalonhoz, ahová Emily és Blaise a vendégeket kísérte.
- Egy frissítőt? - kérdezte kedvesen Emily és mikor a fiatalok igenlően bólintottak egy házimanó jelent meg, hideg limonádéval.
- Draco, nem innál valami tartalmasabbat? Egy pohár bort? – kérdezte a fekete hajú mardekáros.
- Nem, Blaise, ez tökéletes –válaszolta a szőke varázsló.– Majd a vacsoránál iszom bort.
Hermione érdeklődve nézte Emily nyugodtnak látszó arcát. Bezzeg ő milyen ideges volt az esküvőjük előtt! A hugrabugos láthatóan teljesen higgadtan állt a nagy esemény előtt, hiába mondta az érkezésükkor, hogy ideges.
- Emily, olyan nyugodtnak látszol! – fordult a nő felé.
- Pedig izgulok ám! – nevette el magát a boszorkány. – Remélem, Blaise nem gondolja meg magát az utolsó pillanatban! – nézett ragyogó szemmel a vőlegényére.
- Ugyan, drágám, nincs okod kételkedni bennem! – mosolygott rá melegen a férfi.

Hermione elmosolyodott. Nos, megint itt egy példa arra, hogy ha valaki megtalálja az igazi társát, nem számítanak a külsőségek. A vékony testalkatú férfi alapesetben rá sem nézett volna a nálánál jóval testesebb boszorkányra, hiszen csinosabbakkal lehetett mindig is látni, de a kényszer miatt kénytelen volt megismerni Emilyt. A nő kedvessége és természetessége megtette a magáét, elbűvölte a férfit. Draco szeme Hermionén időzött, most nem kellett legilimentálnia, így is tudta, hogy mire gondol a griffendéles. Őt is meglepte Blaise és Emily románca – és azért titokban örült, hogy Granger mutatós -, de elfogadta és helyeselte is a barátja választását. Ideje volt Blaise-nek is megállapodnia és a sok buta liba után egy hozzáillő, komoly boszorkány mellett kikötnie.

A hűsítők elfogyasztása után a házigazdák átkísérték Dracóékat az ebédlőbe. Fenséges ebédet kaptak. Mikor már mindannyian jól laktak, a két férfi elvonult egy szivarra, Hermione és Emily kettesben maradt.
- Láttam az arcodon, hogy csodálkozol, hogy összejöttünk Blaise-zel - fordult Emily a másik boszorkányhoz. – Tudom, hogy sokkal mutatósabb, mint én és nem is értem, hogy eshetett meg, hogy belém szeretett!
- Félreértettél – mosolygott Hermione. – Nem csodálkoztam, illetve veletek kapcsolatban is beigazolódott, hogy nem minden a külsőség. Látszik a kapocs közöttetek és én nem hiszem, hogy Blaise nem téged lát a legmutatósabb boszorkánynak a világon! Itt volt az ideje, hogy feladja az aranyifjú életet és megállapodjon. Tulajdonképpen sosem találkoztatok volna, ha nincs ez a törvény!
- Igen, nem mozogtunk azonos körben! – helyeselt a hugrabugos, elgondolkozva kortyolt a limonádéjából, majd folytatta. – Rólad is azt gondoltam, hogy beképzelt vagy!
- Ó – felelt a griffendéles meglepődve.
- Igen, Hermione Granger, az eminens, aki mindig mindent tud! Az Arany Trió egyik tagja, a háborús hős… akiről kiderül, hogy egy teljesen hétköznapi, kedves nő! – Emily mosolyogva folytatta. – Na, a te esküvőd sem volt az enyémnél furább! Hozzámenni a Mardekár Hercegéhez, ez már valami!
- Aki mellesleg ősellenséged is? Ó, igen, ez nem mindennapi dolog!
- Hát, senki sem gondolta volna, hogy egymásba szerettek! – bólogatott Emily.
Hermione elgondolkozott.
Igen, a szerelem kiszámíthatatlan. Valamint eléggé fájdalmas. Az együtt töltött időre sokáig fogok emlékezni, ebből majd erőt merítek, ha Draco már nem lesz mellettem. Lassan, de biztosan eltelik az év, és akkor végeztünk egymással. Búcsút mondunk és soha többé nem fogunk találkozni. Én leszek a meddő boszorkány, akit már nem is próbál a minisztérium férjhez kényszeríteni, aki eltöltheti egyedül az életét.
A nő kissé elszomorodott ettől a kilátástól. Mielőtt teljesen magába fordult volna megérezte magán Draco kezét. A varázsló finoman megszorította a vállát, mintha olvasna a gondolataiban. A szeme a férjére villant, de annak pillantásából tudta, hogy most nem legilimentálta.
- Lassan vissza kellene vonulnunk átöltözni, és az ifjú párnak is készülődnie kell! – szólalt meg finoman.
Hermione bólintott, amire Draco udvariasan felsegítette.
- Diggy! – szólt Blaise, mire egy fiatal házimanó jelent meg. – Kísérd a vendégeinket a Levendula lakosztályba!
- Igenis, uram! – hajolt meg mélyen a manó. - Diggy kéri Mr. Dracót, jöjjenek velem!
Draco és Hermione követte a manót, aki egy nagyon szép lakosztályba kísérte őket. Egy zavaró momentum volt, a hálószobában egy hatalmas dupla ágy. A nő könnyedén elpirult, hiszen nem töltik itt az éjszakát, azaz nem kell azzal foglalkoznia, milyen hálószoba tartozik a lakosztályhoz. A mardekáros elmosolyodott, mikor meglátta a felesége pirulását.
- Granger, min jár az eszed? – korholta Draco, mire a lány jóval vörösebb lett.
- Mire gondolsz? – kérdezte azért bátran.
- Komolyan azt akarod, hogy elmondjam? – nézett rá huncut mosollyal a férfi.

Hermione legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Megint olyan helyzetbe keveredett, amiből nehéz lesz kijutnia. A varázsló szinte hallotta Hermione gondolatainak kattogását, ahogy próbált valami menekülő utat keresni.
- Ne küzdj ellenem! – hallotta meg Draco suttogását, majd már csak arra eszmélt, hogy a mardekáros ajkaival rabul ejti az övét.
A jól ismert zsibbadt borzongás végigszaladt a gerincén. Ha a férfi nem tartotta volna erősen, összecsuklik. A lábai remegtek, a gyomra mintha tele lett volna pillangóval, a karja magától siklott Draco nyaka köré és az ujjai is maguktól szántottak bele a varázsló puha, erős hajába. Belesóhajtott a csókba, úgy érezte magát, mint a fáradt vándor, aki végre hazaérkezett.
Draco is hasonlóan érezte magát, mint aki a föld fölött lebeg vagy húsz centivel. Nem is gondolta, hogy ilyen nagy szüksége van arra, hogy érezze a boszorkány ajkának érintését. Az elmúlt hetek minden vágyával csókolta Grangert, aki készségesen viszonozta ezt a szenvedélyt. Hihetetlen érzés volt mindkettőjük számára.

Szinte egyszerre léptek el egymástól, amikor ráébredtek, mit művelnek.
- Megígérted! – csattant a nő hangja.
- Te is! - felelte a varázsló.
- Én tartottam is a szavam!
- Ha, valóban?
- Igen, valóban! Most is te csókoltál meg!
- Mert te meg kézzel-lábbal tiltakoztál, ugye?
A boszorkány szeme villámokat szórt.
- Nahát, micsoda visszavágás! – toppantott dühében.
- Az hagyján, beszélhetünk a te álszent a viselkedésedről is, Granger!
- Álszent? Én?
- Igen, Miss. Tökéletesség! Aki mindig helyesen cselekszik!
- Valóban? Én hibáztam? – a nő közelebb lépett a varázslóhoz és csípőre tett kézzel nézett fel rá. - Hiszen fel sem érlek!
- És hol a kreativitás?
- Micsoda? – kérdezett vissza meglepve a boszorkány.
- Ha akarsz, felérsz - mosolyodott el Draco.
- Te provokálsz, Malfoy.
- Valóban?
- Valóban – bólintott a nő, majd a következő pillanatban egyszerűen odalépett közvetlenül Draco elé, és a két tenyerét a férfi arcára simította.
Gyengéden, mégis határozottan lehúzta a mardekáros fejét magához és szájon csókolta.


Draco meglepődött, de az egész csak két másodpercig tartott, majd magához ölelte a boszorkányt és ismét elmélyítette a csókot.
Az ajtó hirtelen kinyílt és Blaise robogott be rajta.
- Draco, segítened kell … - hirtelen akadt benne a szó, amint észrevette, mibe csöppent, már el is kezdett hátrálni. – Merlinre, ilyen neveletlen fatuskót, jól rátok törtem … - és ezzel ahogy jött el is hagyta a vendégszobát.
A - több értelemben - megzavart házaspár csak állt és nézett egymásra. Draco lassan felemelte a kezét és végigsimított a nő arcán.
- Lassan komolyan el kell döntened, hogy mit szeretnél, Granger. - A hangja mély volt és nyugodt. – Nem játszhatod már sokáig velem ezt a macska-egér játékot, mert kezdem elveszteni az önuralmamat, ha veled vagyok.
- Hidd el, nem játszom – nézett rá őszintén Hermione. – Én is ezt érzem, nem tudok tisztán gondolkozni, ha megérintesz. Már lassan akkor sem, ha csak egy helyiségben vagyok veled. Ne hidd, hogy tetszik ez a helyzet, de belefáradtam az ellenállásba.
- Akkor miért harcolsz ellenem?
- Megadhatom magam harc nélkül?
A férfi elgondolkozva nézett a boszorkányra.
- Szeretnéd megadni magad?
- Talán.
- A talán már majdnem igen – mosolyodott el a mardekáros.
- De csak majdnem - bólintott Hermione.
A varázsló ellépett a lánytól és az ajtó felé indult.
- Megkeresem Blaise-t. Addig kényelmesen átöltözhetsz. Ha visszajöttem megnézem a zipzáradat, rendben?
- Lehet, hogy jobb lenne egy manó - felelte a lány.
- Nem hoztuk Hattyt. Szóljak Emilynek?
- Nem, ne zavarjuk most őt. Majd erőt veszel magadon és csak a feladatodra koncentrálsz! – felelt bizonytalanul a griffendéles.
Nem láthatta, hogy a férfi ajkán feltűnt a régi malfoyos mosoly.
- Persze, Granger! Csak a feladatra – húzta be maga mögött az ajtót.


Draco hamar rátalált a barátjára. Blaise ingerülten sétált fel és alá a szalon előtt.
- Miért kerestél, Blaise?
- Draco! Bocsáss meg, hogy megzavartalak, olyan tuskó módon!
- Semmi baj, cimbora, de miért kerestél?
- Nincs meg Emily gyűrűje! Eltettem biztos helyre és most nem találom! Hogy álljak oda elé gyűrű nélkül?
- Gondolkozz, hogy hová tehetted!
- Ezért mentem hozzád, ismersz, mintha a testvérem lennél! Te hova tetted volna?
- Hát, talán a családi ékszerek közé?
- Ott már néztem, nincsen.
- Akkor a könyvtárban!
- Ott sincs!
- A dolgozószobában?
- Semmi!
- Hé, barátom, elhoztad egyáltalán a koboldoktól?
- A koboldok! Draco, visszavittem, mert nem tette rá a bűbájt! Merlinre, érte kell mennem!
- Te csak készülődj Blaise, majd én elhozom helyetted! – ütögette meg a barátja vállát a varázsló – Csak a jelszót mondd meg, amire a kobold mester kiadja!

19. fejezet